Álomvilágban

2018.05.01

(Mindenki elképzelt már egy álomvilágot magának, ahol nem találja meg a mindennapok "rossz tündére". Mindenki lejátszotta már magában azt, hogy milyen lehet repülni....)

Hol volt, vagy hol nem. Túl a szivárványon, túl a malackákon is, egy kis városban. Volt egyszer egy lány, Vivien, aki nagyot álmodott. Megálmodta a világot, ahol rossz nem létezik. Minden virágba borulva állt. A madarak éneke hallatszott ott, ahova csak letette a lábát. Az állatok nem féltek tőle, barátságosan közeledtek felé. A házak nagyobbak voltak a mieinknél. Mindegyiknek a csúcsa a felhőket simogatta. Az emberek boldogok voltak, a gyerekek vidáman mentek az iskolába. Ők mások voltak, mint mi. Nem ismerték azt, hogy milyen az, amikor megbántunk valakit, vagy minket bántanak meg. Úgy éltek, hogy szerették, tisztelték egymást. A fiatalok az idősebbeket, az idősebbek a fiatalokat. Életöröm sugárzik minden élőlényből, amit a kislány a való életben is el szeretett volna érni. Minden perc, amit a lány eltöltött ebben a világban, erőt adott neki, ahhoz, hogy visszatérjen a mi világunkba. Nehéz volt a visszajövetel, hiszen tudta, hogy amit ott átél, azt nem árulhatja el senkinek sem.

Viszont minden éjjel, amikor a lány lefekszik aludni, és kinéz az ágya feletti ablakon. A csillagokat nézve, hirtelen elrepül a titokzatos országba. Ott ébred fel, frissen és jókedvvel.

Minden nap kilép a ház ajtaján és a napsütés világítja meg a szeplős arcát, de most valami máshogy történt. Hirtelen egy kisfiú lép mellé, a kezét nyújtja. A lány csak mosolyog, félve, de megfogja a kezét. Abban a pillanatban olyan történik, amit nem is gondolt volna. Repülnek. Lenéz és a házak, a csillogó folyók, a játszóterek, minden a lábuk alatt van. De ez, hogy lehet? Nem is képzelte azt, hogy az emberek tudnak repülni. Kérdőn néz előre, de a kisgyermek már jóval előbbre jár, mint ő. Észre se vette azt, hogy elengedte a kezét. Sietett utána, nem értette, hogy mi történik most. Minden megváltozik körülötte, mintha ide is betört volna a kinti világ zaja, mintha már nem csak az övé lenne ez a mindenség. Nem akarja azt, hogy eltűnjön minden, amit ő épített fel. Vagy mégsem ő lett volna, aki kitalálta azt a helyet, ahova mindenki elbújhatna a rossztól? Míg ezen gondolkozott egy vízeséshez értek. A hely mindennél tisztább volt, amit eddig bárki láthatott volna. Valami varázslatos volt benne. A kislány tudta, hogy megváltozott az álomvilága, mert a vízesés mögött a kihalt élővilágot pillantotta meg. Minden az ellentéte volt annak, amit ő elképzelt. A fiú szomorúan nézte a tájat, a szeméből könnycsepp gördült ki. Még mindig nem tudta mi is történhetett itt. A gonosz, a rossz találhatta meg ezt a nyugodt helyet, vagy valaki felégette az egészet? Nem tudhatta. Nem kérdezett semmit, várt arra, hogy a gyermek magától mondja el. Félt az igazságtól, félt attól, hogy elveszíti ezt a helyet. Nem szólalt meg, Vivien várt és várt, de az ideje fogyott. Lassan vissza kellett mennie, mindjárt kelnie kell és iskolába mennie. Minden másodperc elteltével, nagyobbnak tűnt a lerombolt, leégett térség. Hirtelen megfogta a fiú a kezét, és újra szálltak a szél szárnyán. Ideje se volt a lánynak megkérdezni a titokzatoskodó emberkétől, hogy most mit tehetne, hogy mi is volt ez, amit mutatott neki. Leszálltak ott, ahonnét elindultak. Csendesen, halkan, egy szempillantás alatt az idegen köddé vált. Itt volt az ideje annak, hogy visszatérjen a valóságba. Ha egyáltalán az a valóság, ahova most tér vissza.

Riadtan, vizesen ébredt fel a saját ágyában Vivi. Ránézett az órára, késésben volt. A szeme a naptárra vándorol, május 10.-e van. Két hét és itt a születésnapja, 16 éves lesz. A lány gondolata elkalandozik. Milyen gyorsan elmúltak ezek az évek. Végig gondolja az elmúlt pár hetet, hónapot, és hirtelen megdermed. Két hét múlva lesz 6 éve, annak, hogy megalkotta a saját kis világát. Nem maradt már egy perce sem arra, hogy visszamenjen az Álomországba. Egy szempillantás alatt a buszon volt az iskola felé. Nem bírt figyelni az órákon, mert érezte, hogy valami összeomlik körülötte. Az utolsó tanóráról kicsengetve a lány rohant haza, rohant, hogy ne késsen le semmit. Rohant, hogy várja azt, hogy elmehessen oda, ahol eddig biztonságban érezte magát. Délután 6 óra, de ő már az ágyán fekszik, bámulja a mennyezeten lévő ablakon át az eget a csillagokat várva. Pár óra elteltével megjelentek az első tündöklő fények az égbolton. Viviennek nem kellett egy perc sem, ahhoz, hogy elrepüljön oda, ahova a szíve vágyik.

Felébredt és a keze már az ajtó kilincsén volt. A fiú pedig várta a lányt. Most másfelé szálltak. Fel az égbe, magasabbra, mint a házak csúcsa. Egy bárányfelhő sima puha takarójára ültek le. Az idegen a Vivire nézett és most először szólalt meg:

  • Remélem nem ijesztettelek meg azzal, hogy tegnap elvittelek oda, ahol még a madár sem jár. - A fiú folytatta, mintha már ezer éve ismerné a lányt. - Tudom, hogy nem szabadott volna, de úgy gondoltam, hogy tudnod kell róla, mielőtt betöltenéd a 16. életévedet. - A lány meghökkent.
  • Honnet tudod, hogy most fogom betölteni? Honnét ismersz te engem?
  • Mindenki ismer téged. Mi azért vagyunk, hogy megvédjünk a rossztól és menedéket lelj a városunkban. Sajnos már nem sokáig tudjuk neked és másnak sem megadni azt, amiért idejöttetek. - Mintha tudná azt a gyermek, hogy mire gondol Vivien és kérés nélkül folytatja. - Nézd... - Mutatott lefele a városra. - Ez az a hely, amiről azt hiszed te találtad ki, pedig ez nem így van. Az oda lent élők közül sokan olyanok, mint te, olyan fiatalok, akik megnyugvást keresnek. Sokan viszont olyanok, mint én. Tudnak repülni, boldogságot adni, szeretni feltétel nélkül, és megmutatni azt neked/ nektek, hogy igenis mindenki lehet boldog.
  • Nem én találtam ki ezt a képzeletbeli világot? Akkor kicsoda? Mások is vannak úgy, ahogy én? És hogy tudsz repülni, boldog lenni mindig?
  • Nem, nem te találtad ki. Sokan szeretnének egy nehéz nap után pihenni egy kicsit, és itt megtehetik. Nem árulhatom el, hogy ki volt az, aki létrehozta az Álmok Birodalmát, de azt tudnod kell, hogy ő mindegyikünknél nagyobb és hatalmasabb. A repülés az egyik legjobb tulajdonságunk, de van egy kis varázserőnk is; és bárkit boldoggá tudunk tenni egy pillanat alatt. - A fiú kerülte az utolsó kérdését a lánynak, de tudta azt, hogy nem hazudhat neki, el kell mondania az igazságot. - Tudod, nem vagyok mindig boldog, főleg most nem. Tegnap láttad te is, hogy valami kezd megváltozni, csak nem tudjuk, hogy pontosan micsoda.
  • Ezt mindenkinek elmondjátok, vagy csak nekem? Mert soha nem láttam ugyanilyen gyermeket itt, mint én.
  • Te különleges vagy Vivien. - Nem mer a lány szemébe nézni. Még mindig nem árulta el neki azt a nagy titkot, amit az Alapító Tündér rábízott.
  • Miért lennék különleges? - Már nem értett semmi, össze volt zavarodva. Miért lenne ő más, mint bárki, aki átrepült ide?
  • 6 éve, amikor ide jöttél, akkor találkoztál egy idősebb tündérrel. Nem biztos, hogy emlékszel rá, akkor még nagyon fiatal voltál, és féltél. - A lány tudta, hogy miről beszél neki. Tisztán emlékezett arra, hogy mi történt az első napon. Ösztönösen a nyakához nyúlt és előhúzott egy nyakláncot. A mellette álló emberke meghökkent. -Ezt ő adta neked? - Vivien bólintott. - Tudod, hogy mit jelent ez a nyaklánc?
  • Nem. 6 éve kaptam, és eddig, amikor ránéztem, mindig erőt adott arra, hogy kiálljak magamért. Magabiztosságot és önbizalmat árasztott.
  • Igen, ez természetes. Hiszen ez az Alapító Tündér medálja, ebben rejtette el azokat az értékeket, amiket meg kell védeni a gonosztól. Mindenki azt hitte, hogy nála van, de úgy látszik kiválasztott téged. El sem tudod képzelni, hogy mekkora erővel rendelkezel a segítségével. - Mutatott a lány nyakába lógó égszerre.
  • Miért pont én? - döbbenten kérdezte.
  • Nagyon hasonlítasz rá. Elárulom neked a titkát. Ő 16 évesen alapította valamilyen varázslat segítségével ezt a birodalmat. Nem élünk örökké mi sem, és utódokat kell választanunk. Ezt ő is megtette 6 évvel ezelőtt. Tudtuk, hogy választott, azt viszont nem, hogy kicsodát. Egészen máig. Te vagy a kiválasztott, neked kell helyre tenni a békét, a szeretetet, a boldogságot, mindent, amiért ide jönnek az emberek. Nyisd ki a medált, és minden kérdésedre választ kapsz.

A lány félve, de kinyitotta a medált. Abban a pillanatba kivilágosodott minden körülötte, és egy fehér szobába találta magát. Egy idősebb nő állt meg előtte, gyönyörű nagy szárnyakkal. A haja a derekáig ér, a ruhája tele van friss virágokkal. Ismerte, 6 évvel ezelőtt találkozott vele, az első napján. Tőle kapta a nyakláncot. A tündér nem szólalt meg. Vivien, ahogy jobban megnézte az arcát, látta rajta, hogy fáradt. Ezt mondta:

  • A segítségükkel bármire képes leszel. Az én erőm a te erőd a mai naptól. Neked kell megvédeni a város lakóit, újjáépíteni és a lehető legtöbb figyelmet, bizalmat, szeretetet és törődést adni nekik. Ne félj, mert a lehető legnagyobb varázserő van a kezedben. A lehető legnagyobb kincs, amiről tündér és ember álmodni se mer. - A hölgy a távolba mutatott.

Három szimbólum jelent meg: egy szív, egy mosolygós fej, és egy egymás kezét fogó ember. Szeretet, Boldogság, Egyetértés. Ez a három jelképe az Álomvilágnak. Hirtelen átváltoztak emberekké, ugyanolyanokká, amilyen a lány. Mosolyogtak rá, megfogták a kezét és visszarepítették a fiúhoz. Vivien nem félt, ezt csodálta is. Az idegen fiú, aki már nem is tűnt olyan fiatalnak, mint eddig végre boldog volt. Tudta, hogy Vivi megvédi őket most már mindentől, és végre visszanyeri a birodalom az erejét. Nem mondott semmit neki, csak egy dolgot kért tőle:

  • Kérlek vigyél el oda, ahol tegnap voltunk. Helyre kell tennem az egyensúlyt az országomban. - bólintott és már úton is voltak.

A lánynak fel sem tűnt az, hogy saját szárnya van, amíg a fiú nem fogta meg a kezét. Dávid, közben kiderült a titokzatos idegennek a neve, csak gyönyörködött a nagy, csillogó szárnyakban. Gyorsan odaértek a vízeséshez, érezték már mindketten, hogy egyre kevesebb idejük van. Az égésnyom már elérte a sziklák peremét. A medálhoz nyúlt, és kinyitotta azt gondokozás nélkül. A jelképek, tündér alakjukban kirepültek belőle és leszálltak a kiválasztott mellé. Mind az öten, az erejük, a képességeik, a maguk varázsával, színekkel kezdték újjá építeni a birodalom kihalt részeit. Új élet költözött beléjük. A szeretet, a boldogság, és az egyetértés szállt újra le. Már csak egy apró rész volt hátra, a lányt aggasztotta az, hogy mi lesz a másik világgal, ahol megszületett. Mindenki észrevette, hogy a lány nagyon gondolkozik. Egyedül Dávid tudta azt, hogy valójában mi is jár a fejében. Szóval a fiú különleges képessége a gondolatolvasás?

  • Tudtam, hogy aggódni fogsz ez miatt. - mondta ki hirtelen - Tudod, hogy mióta vagy már itt? Itt máshogy telik az idő, mint a másik világban. Holnap lesz a születésnapod. - megdöbbent a lány a kimondott szavakon. Hogy lehet az, hogy két jét eltelt ilyen gyorsan, ami szinte csak egy órának tűnt? - Te itt a kiválasztott voltál, most már a legnagyobb tündér szerepét vetted át. Ugyanúgy visszamehetsz oda, ahonnét közénk érkeztél, de tudnod kell még valamit.
  • És mi az, amit még nem tudok? Hiszen olyan erő birtokában vagyok, amit el sem tudtam eddig képzelni, amiről álmodni sem mertem. Mi lehet még, amit nem tudok?
  • A szüleid a másik világban, ugyan úgy olyan tündérek, mint én vagy most már te is. Ők azért voltak ott veled végig, hogy vigyázzanak rád, és ha eljön az idő elfoglalhasd a méltó helyed ebben a világban. Tündér voltál vagy és leszel. Tudtuk, hogy közénk fogsz tartozni, de azt nem, hogy a tündérek királynője leszel.
  • Maradhatok itt veletek örökre? Nem kell visszamennem? Járhatok itt iskolába? És vigyázhatok rátok az Jelképek hordozói segítségével? - mutatott a mellette álló tündöklő szimbólumokra.
  • Természetesen hercegnő, most már ide tartozol. A varázserőd segítségével kell megvédened a rossztól, a gonosztól az Álmok országát. Egy nap, majd neked is úgy kell cselekedned, ahogy az Alapító Tündér tett, át kell adnod egy kiválasztottnak azt a medált, és 6 évre rá, át kell vennie a helyedet, hogy új élet születhessen.

Telt múlt az idő. A nép boldogságban, szeretetben, egyetértésben élt egymással. Vivien a helyét elfoglalt, és vigyázott azokra az értékekre, amit rá bíztak. Sok ember talált menedéket az Álmok világában és tért úgy vissza oda, ahonnét jött, hogy önbizalom, és boldogság költözött a szívébe.

Jó pár évtized múlva, amikor már kezdett eljönni annak az ideje, hogy átadja a medált, Vivien olyat tett, ami eddig még senki sem. Kiállt a nép elé és így szólt:

  • Évek óta itt vagyok veletek kedves Tündérek. Mindegyikőtökben ott lakozik a feltétel nélküli szeretet, a különleges képességek és varázslatok számtalan sokasága. A rossz gondolatokat nem ismeritek, és segítetek úgy az embereken, ahogy csak tudtok. Védelmeztelek titeket, a népemet, és országomat. Védelmeztem az ide érkező félelemben és szomorúságban élő gyermekeket. De itt az idő, hogy átadjam ezt a medált - mutatta fel úgy, hogy mindenki jól lássa - ami őrzi azt a kincset, ami különlegessé teszi ezt a birodalmat. A kiválasztottam ugyanolyan, mint amilyen én voltam régen. 6 év múlva, amikor kezdünk gyengülni, ő majd újra feltámasztja az értékeinket.

A szavai után az égre mutatott, és virágeső kezdett hullni odafentről. Az emberek csak csodálkozva nézték azt, hogy milyen hatalmas ereje is van a vezetőjüknek. Vivien megfordult és visszament a házba, ahol élt.

Ismét telt az idő, 1 év, 2 év, és hirtelen letelt a 6 év. A medál már nem az ő nyakában lógott, hanem egy másik gyermek nyakában tündökölt. A gyermeknek erőt és bátorságot adott, ahhoz, hogy merje megmutatni, hogy ki is ő valójában.

Ez az Álomvilág mindenki számára elérhető. A vezetőjük és a lakói pedig olyan tündérek, akik olyan varázslattokkal rendelkeznek, amilyenekről mi álmodni sem tudunk.