A szelek szárnyán

2018.05.19

Gyakran mondogatjuk azt, hogy nem becsüljük meg az időnket. Nem használjuk ki a pillanatokat, és inkább elpazaroljuk őket. Az idő rohan, mi egyre öregebbek leszünk. Nem fog csak azért megállni, hogy bepótoljuk azt, amit nem hasznosan töltöttünk el.

Használjuk ki, ami a miénk. A korunkat. A fiatalságunkat. Az IDŐT, mert az idő is a miénk. Senki más, csak mi rendelkezünk felette. Az idő pedig felettünk. Különös ez a kapcsolat.

Az ablakon kibámulva, az ember mindig elgondolkozik azon, hogy mi is az élet. Mi is az értelme? Mit kell csinálnia ma? Mit kell tanulni?... Felépíti a napját, semmit nem hagy a véletlenre. Én sem hagyom a véletlenre, de miért? Félünk valamitől? Nem, csak be akarjuk osztani az időnket, ami csak megy és megy. Pontosan ezért a válasz igen. Igen félünk attól, hogy az időnk túl hamar múlik el. Félünk a változástól. Attól, hogy elengedjük magunkat.

Pillants ki az ablakon. Csak egy perc az egész. Megéri. Az aszfalton levelek fekszenek. Gondtalanul, mozdulatlanul. Ezek a levelek vagyunk mi! Várunk arra, hogy jöjjön valami izgalmas, hogy tehessünk valamit. Közeleg egy kis szél a távolban. Látod te is? Egyre erősebb lesz. Süvít és hirtelen lebukik, mintha csak ez lenne a dolga. Felkapja őket. Táncol velük. A levelek szabadnak tűnnek. Megérkezett. Megérkezett az, amire vártunk. Egy kaland. A levelek "elengedik" magukat. Engednek neki. A zene felcsendül. Boldogok. Mi viszont a felszállás után is ugyanúgy aggódunk, gondolkozunk, hogy mit kell még tennünk. Mi nem táncolunk úgy, mint ők. Láncra vertük magunkat az aszfalt közepén. Nem repdesünk a magasban a levelekkel, hanem korlátokat húztunk magunknak. Egy burkot építettünk, amit nem fejlesztünk tovább. Pedig minden meg van adva ahhoz, hogy fejlesszük, és megragadjuk a lehetőségeket, amik körbe vesznek minket. Nem a technika világára gondolok, hanem a szabadban töltött, felejthetetlen pillanatokra. Amikor együtt vagyunk, és nem szippantja be az internet az agyunkat, hanem egymásnak adjuk az értékes perceinket, amik ezáltal még értékesebbé válnak. Szépen lassan megrepedezik majd ez a burok idővel. Széttörik. Minden ki fog kerülni belőle és szabad utakon fog járni.

Ahogy a szél elviszi a leveleket, elindulnak egy olyan úton, aminek csak akkor derül ki a végállomása, ha a szél elcsendesül. A zene leáll. Csend uralkodik a tájon. Sehol senki. Senki és semmisem mozog. Mozdulatlan, mint egy kép. Egy festmény. Mi is elindulunk egy úton, de egy olyanon, ami pontosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Tudjuk azt, hogy hol is kell leszállnunk. Maradni fogunk. Nem repedezik addig a fal, amíg mi azt nem akarjuk. Az időnk letelik szépen lassan. Elcsendesül a szél, ami csak minket várt, és amit ki tudtunk volna használni, de mi elhalasztottunk.

A várakozásunk is elhúzódott. A táncunk sem fért bele abba az időben, amit terveztünk magunknak. Az idő elmúlt. Az idő múlásával felnőttünk, nem vagyunk már fiatalok. Elfáradtunk ebben a rohanó világban. Pedig csak le akartuk lassítani, viszont csak építettük tovább ezt a burkot.

Itt az idő az újításhoz. Meg kell mutatnunk azt, hogy kik is vagyunk mi. Ki kell mennünk az utcára. Barátkoznunk, ismerkednünk kell. Felépíteni a saját kapcsolat rendszerünket. A virtuális világ nem fog segíteni a bajban, ha arra lesz szükségünk. Viszont egy barát mindig mellettünk fog állni, bármi történjen is. Szállnunk kell a széllel. Együtt. Mert mi mind egyek vagyunk. Ide születtünk a Földre, hogy belakjuk, fejlesszük. Harmóniában, békességben, szeretetben. Tegyünk azért, hogy együtt megtehessük ezt. Ne az internetnek éljünk. Éljünk az időnek, a pillanatoknak. Éljünk egymásért.