A határban...-novella

2018.05.11

A falu határán a reggeli nap fénysugarai láthatóak. A földek termésein áthatol vagy megtör. A tó mozdulatlan tükrén visszatükrözi önmagát. Felejthetetlen látványt adva az arra járóknak. Kora reggel van. Hajnali órák járhatnak. Az ott élő emberek már a szántóföldek felé igyekeznek, hogy az estét együtt a családjukkal, barátaikkal tölthessék. A nap első sugarai először a felhőket majd a mi világunkat, élőhelyeinket világítják meg. Reményt és új napot adva ezzel minden ember számára. Kezd éledezni az élővilág. Vadak tűnnek fel a tisztásokon, az erdő hatalmas fái előtt. Kúszik a földön a Napnak sugara, addig, míg el nem ér mindent és mindenkit. Amíg be nem ragyogja az egész Földet. Mi is lenne velünk, ha ő nem lenne? Ha nem világítaná be ezt a helyet, ahol mindennapjainkat éljük? Sötétség és komorság, bánat uralkodna. Nem lenne semmi, ami megtörné ennek a világnak a szürkeségét.

A Nap olyan, mint a víz. Nem bírnánk nélküle sokáig. Nem tudnánk nélküle élni. Vajon ezt tudja mindenki? Ezek az emberek biztosan. Nézem őket, ahogy dolgoznak. Reggeltől, estig. A Nap végig kíséri munkájuk minden percét, minden mozdulatát. Ők ezt megbecsülik. Mindaz, amin dolgoznak, munkálkodnak a Nap, az eső, a talaj, és a saját "gyermekük". Megteremtik azt, amire szükségük van, a kezük, és a természet által.

Közeledek feléjük. Egy felhő takarja el hirtelen a sugarakat. Pár másodpercig tart, legfeljebb egy percig. Az emberek felnéznek, és mosolyognak, amikor a Nap újra rájuk süt. Örülnek annak, amit a természet ad nekik. Egy néni, egy fiatal kislánnyal kosárkákkal siet a férfiak felé. A szellő finom illatokkal csiklandozza meg az orrom hegyét. Házi húsleves. Rizs és rántotthús. Sütemény. A kosár szélén kikandikál egy borosüveg kupakja is. Az emberek, amikor meglátják a két nőt közeledni intenek egymásnak és egy fa árnyékába telepednek le. Beszélgetnek, énekelnek, örülnek a termésnek, az időnek. A gyermek felpattan édesanyja öléből és egy pillangót kezd el kergetni. Ugrándozik. Szabadság érzését adja vissza. Egy váratlan pillanatban megtorpan. Lehajol a földre és egy kis állatot vesz fel. Nyúl. Egy fehér törpe nyúl. Olyan nagy mosollyal fut visszafele, mintha csokit talált volna a kalászok között. Úgy védelmezi, óvja, mintha már évek óta az övé lenne. Simogatja. És felkiállt:

  • A neved legyen kalász. Itt találtalak meg a szántóföldön, az aratás közepén. Még jó, hogy nem esett bajod. - a kislány nagy szemekkel ránéz az édesanyjára - Ugye megtarthatom? - Az anyuka nem tud nemet mondani a lányának.
  • Megtarthatod, de úgy kell rá vigyáznod, ahogyan a Nap sugarai követik a lépéseinket. Én is így neveltelek fel. - a kislány csak bólogatott és mosolygott.

A többiek végeztek az ebéddel. Visszatettek a kosárkába mindent, és a falu felé indultak el.

Az idő rohant, a Nap kezdett nyugovóra térni. Kora esti órák járhatnak. Egy erős férfihang szólal fel:

  • Ideje mennünk, a Nap nyugovóra tér. Térjünk mi is haza. Holnap majd folytatjuk. - egyetértenek.

Amint elhagyják a földet az állatok merészkednek ki a búvóhelyeikről. Őzek, vaddisznók, rengeteg állat., ami a nap folyamán pihent vagy várt arra, hogy elbújhasson. Milyen csodálatos és titokzatos ez a természet. Mindig valami újat tartogat az emberek számára. A nappalt az éjszaka váltja fel. A Napnak fényét a Hold fényének ragyogása. A mindennapjaink egy körforgásnak a része, ami attól olyan különleges, amit ennek a falunak a határa bemutat. Az ember és a természet együtt működik, mert ketten, többen sokkal jobb és könnyebb végezni a dolgunkat, mint egyedül.